Szeptember 4: a hazamenetel napja

Reggel - szokás szerint - hajnalban keltem. Nem csak én, mindenki. Még pár percre megkaptam a lábhajlító gépet. Abban az a jó, hogy passzívan mozgatja a lábad, neked csak elég elengedni. Bár néha felötlött bennem, hogy ez egy gép: mi van ha megőrül, és mondjuk hirtelen 120 fokban akarná megmozdítani a lábam. Szerencsére nem romlott el.

Állítólag ma hazamegyünk. A tegnapi állípotom alapján 2 fillért nem adtam volna érte, és bevallom most is nagyon fáj a lábam. A reggeli szurit megkaptam. Erről még nem írtam, mert szinte felesleges. Minden nap, a műtét után 6 héten keresztül kell kapnod véralvadásgátló, trombózist megelőző szurit, a hasadba, de nem kell félni: a tű maximum 4 mm-es, és olyan vékony, hogy konkrétan nem lehet érezni, hogy beléddöfik. Jobb is ha hozzászoksz, mert nagyjából 50szer kell magadnak beadnod.

Állítólag kettő körül engednek haza. Ennek nagyon örültem, mert még nem éreztem magam jól. Még mindig hatalmas fájdalmaim voltak, és nem gondoltam azt komolyan, hogy mondjuk 4 óra múlva én mankózni fogok. Sőt, ha emlékeztek rá, megírtam az elején: több száz méternyi út állt előttem a kijáratig.

Legnagyobb meglepetésemre azonban 9 körül kitették a szűrünket. A zárójelentéseket már mindenkinek előző nap megírták: azok szerint a gyógyulásunk tökéletes, ahogy végigolvastam, azt nem értettem, csereként miért nem léphetek az esti Fradi meccsen páyára: az orvosok szerint akár ez is lehetséges lett volna.

A reggel 9 órás elbocsátó szép üzenet zonban nem csak engem ért váratlanul: mindenkit. Veszettül telefonáltunk, kiért, ki tud eljönni a tervezett 2 helyett, 9-re. Értem az egyik szomszédom érkezett meg, addigra persze a feleségem már rég ott volt. Szóval: elhagytam az ágyat, és (szégyenszemre) a fájdalomtól könnyezve, azonnal beleültem egy tolószékbe. Úgy toltak végig a kórházon, mintha halott lennék. És... kapaszkodjatok meg, de a tolószék sem jó ám, hiszen a lábad alig hajlik. Rettenetesen fáj. Különben meg majd bepisilsz a félelemtől, hogy minek tolnak neki, amíg lejutsz.

Én valahogy eljutottam a kocsiig. Ott, mintegy 12 percen át próbáltam erőt gyűjteni, hogy beüljek a hátsó ülésre. Ketten segítettek, de sikerült, és végre elindultunk haza. Innen üznem Magyarország kormányának, az Útfenntartónak, vagy akinek kell: rohadjon le a fülük. Ugyanis, amit autóvezetés közben megszoktál (a kátyúk), azok műtött lábbal elviselhetetlen fájdalmat okoztak, ahogy az autó bele-belement.

Arról nem is beszélve, hogy a szomszédom, szombaton, a legnagyobb csúcsforgalomban találta ki, hogy akciós a sör az Auchanban, be kell ugrania. Így, mintegy 1 órát a kocsi hátsó ülésén dekkoltam, és vártam, hogy ne 200, hanem 179 forintért jusson hozzá a napi/heti/havi söradagjához.

Hazaértem

Még nem mondtam, de kertes házban lakunk. A bejárati ajtónk, és a kapu között mintegy 14 méter van. Ez volt életem leghosszabb 14 métere. Ekkor már nem voolt tolókocsi. Csak a feleségem, és a szomszéd. Illetve egy másik is átugrott, megnézni. Kiszálltam a kocsiból, miközben mqajd vért hánytam, és elindultam befelé. A 2 darab lépcsőn, ami az ajtó előtti teraszra visz, ha nem kap el a két szomszéd, elesek. Addigra minden erőm elfogyott. Valahogy azonban beértem. Hófehér voltam. le voltam izzadva. Hatalmas fájdalmat éreztem. És olyan kimerültséget, amit még soha. A kanapé nyitva volt, úgy tűnik, ez a mintegy 4 négyzetméter lesz az életterem, hosszú hetekig.

Pisilni egy vázába pisiltem. kakilni csütörtök óta nem voltam, és nem is nagyon akartam menni, mert a wc legalább 10 méterre van tőlem. A nap további részét a lábam jegelésével, fekvéssel, és a fájdalomra nem fgyeléssel töltöttem.

Hozzá tartozik az eddigi történethez, hogy az orvosom szerint semmi szükségem fájdalomcsillapítóra, ezért megvettem az életem legdrágább fájdalomcsillapítóját: amikor ugyanis a kórházból eilndultunk, a feleségem adott 2000 HUF-ot (immár másodszorra) a Bajszos Nővérnek (vele találkoztam az első napon) aki szánalomból, adott nekem 8 darab Profenidet. Így darabja 500 forint olt, később megtudtam, egy doboz (30 darab) kerül kb 900 forintba.

Az első éjszakám katasztrófális volt. Aludni alig aludtam, pisilni pisiltam sokat, és igyekeztem a lábamra nem gondolni, de azt hogy lehet akkor, amikor folyamatosan fűrészeli valaki: érzéstelenítés nélkül?

De legalább itthon voltam....

Estére belázasodtam. Pedig zt nem szabad: nem nagyon, épphogy átléptem a 38 fokot, 38.4 volt. Két választásom volt: vagy megyek vissza észu nélkül a kórházba (ezt kellett volna) vagy nem foglalkozok vele. Nem foglalkoztam vele, elaludtam, reggel láztalanul ébredtem, szerencsére.