A szalagpótló műtét: betegfelvétel

Reggel már ne egyél, és ne igyál semmit. Én fél hatkor keltem, hat körül fel voltam öltözve, túlestem a reggeli wc-zésen (könnyen ment, ideges voltam), és megérkezett apám is időben. Elindultunk az Uzsokiba. Jóval a megadott idő (értsd 7 óra) előtt oda aértünk, és beálltunk a betegfelvételhez. Kis off: ne lepődj meg, de az Uzsokiban a kiszolgálószemélyzet a szó szoros értelmében retardált. Az én felvételekor például egy mozgásában némiképp korlátozott srác igazított útba. A felvételen sokan voltunk, majd egy órát ücsörögtem, amíg végre behívtak. addigra biztosan volt már majdnem 8 óra is. Egy nő (Irma) és egy fiatal orvos (ő nem mutatkozott be) intézték az ügyeket, viszonylag flottul. Átnézik a leleteidet, amit magaddal hoztál, kapsz megkérdeznek, és leellenőriznek néhány adatot (születés, név, lakcím, tébékártya, stb) aláírattatják a papírt, hogy akarod  műtétet. Filctollal bejelölik, melyik lábadat kell műteni, és mehetsz. Itt még kérdezhetsz, ha akarsz, vagy van erőd, de én eddigre szinte kívülállóként érzékeltem magam: a dolgok csak úgy történtek. Hamarosan megkaptam az ukázt: a 318-as szobába menjek, ott már várni fognak.

Igaz, azt elfelejtették mondani, hogy a 318-as szoba, két épülettel odébb volt, így mire csapatostul odaértünk (a feleségem, a húgom, és apám, illetve én) eltelt fél óra. De megtaláltuk. Innen már nincs visszaút. Ahogy megérkeztem egy nagyon kedves, bajszos nővér (értsd pasi) azonnal a szobába vezetett, megkérdezte melyik ágy tetszik (a kórterem tök üres volt, 5 ágyas) megmutatta hol a wc, és a zuhanyzó, majd azonnal levetkőztetett, és máris az ágyon találtam magam, valami kék izével letakarva, meztelen. Addigra apám már elment. Én még kimentem pisilni, és épp megkérdeztem volna a bajszos nővért (aki egyébként végtelen segítőkész volt), hogy mehetnék-e esetleg nagyobb dolgot végezni, de kért, ha nem fontos akkor azt már ne. 

Az ájulás kerülgetett, idegességemben: ha már kakilni nincs időm, akkor mire van?

A bajszos nővér ezek után infúziót kötött be. Azt mindenképp meg kell említenem: nem sok mindentől viszolygok, de a tűtől igen. Tudom, hogy nem fáj, nagyfiú vagyok, de amikor valaki tűvel közeledik automatikusan utálni kezdem, nem nézek oda, és ideges leszek. Kaptam még két gyógyszert, amolyan mátrixosan, egy ilyen, meg egy olyan színűt, de választani nem lehetett, mindkettőt be kellett venni. Nem voltam a kórteremben 30 perce, amikor már két gyógyszer, egy infúzió bennem volt, miközben meztelen feküdtem az ágyon, és kezdtem lelassulni, a nyugtató, és a fájdalomcsillapító miatt. A bajszos nővér később ismét megjelent egy tűvel, a karomba szúrta, ellenőriz valamit, mondta, de az már nem fájt, és nagyon nem is érdekelt. Majd sok sikert kívánt, kijelentette, még találkozunk. Ekkor a semmiből feltűnt egy beteghordó, át kellett mennem egy ágyra, és akkor tudatosult bennem: engem a műtőbe tolnak, épp. A feleségem, és a húgom, ameddig lehet elkísért, de egy idő után nem jöhettek tovább. Két gyors puszi, majd egy " légüres" térben találtam magam: még nem voltam a műtőben, de már nem voltam a kórházban sem.

A műtét

Több, mint 1 órát feküdtem az ágyon, a soromra várva. Közben - bevallom - elszundítottam, és fáztam, és pisilnem is kellett. Valaki áttolt egy másik szobába, ott megismerkedtem a kacsával, majd visszatoltak. Még hallottam, hogy akit műtenek, pofozgatják, ébresztgetik, de az istennek nem akart felkelni. (Később mondta a feleségem, hogy volt nagy futkosás a műtőben, mert amíg én bent voltam, valaki annyi vért vesztett, hogy majdnem az asztalon halt meg. Orvosok rohangáltak vérrel a kezükben, mindenki ideges volt, nemkülönben a feleségemék, akik nem tudták, nem éppen miattam rohangálnak-e? Végül megnyugtatta őket valaki, hogy még bent sem vagyok, nem velem van a gond.) 

Hirtelen megérkezett az aneszteziológus. Megkérdezte, hogy aludni szeretnék-e vagy gerincérzéstelenítést? Elmondta: ha elaltatnak, akkor az ébredés után azonnal fogom érezni a fájdalmat, ha gerincérzéstelenítenek, akkor fokozatosan, de este már biztosan. 

Nem szeretem ha a gerincemet baszogatják, de inkább azt kértem, illetve mivel akkor nem alszol, megkértem a csajt, hogy adjon be valamit, amitől nem fogom, mi történik, mert nem akarom sem végignézni, sem végighallgatni a műtétet. Mire ezt megbeszéltük, már bent is voltam a műtőben, de körülnézni sem volt időm, máris fel kellett ülnöm, előre kellett hajolnom, és éreztem egy szúrást a gerincemben. Nem fájt, kellemetlen volt. Majd amikor azt hittem, ennyi, mondta az aneszteziológus, hogy ez kellemetlen lesz, most jön a komolyabb: az igazság az, hogy a második szúrást egyáltalán nem éreztem, viszont a JOBB lábamban olyan érzésem volt, mintha áramot vezettek volna, a balt pedig felöntötték volna forró ólommal. Még (félkómásan) rákérdeztem, ugye a bal lábamat fogják megműteni, a csaj mosolygott: igen, aztán a karomban levő tűn keresztül valami kékes anyagot kaptam, és soha többet nem tudom, mi történt.

Egyszer a műtét közben felébredtem. Hangokat hallottam, emberek beszéltek, egy monitoron láttam valamit csinálnak a lábammal (ha az enyém volt, és nem DVD filmet néztek) de ez nem tartott tovább 5 másodpercnél, mert azonnal jött a kék cucc, és megint filmszakadás.

Az ágyban, műtét után

A következő emlékem iszonyú. Valami rettenetesen fázom. Már fent vagyok a kórteremben, éppen betolnak, amikor felébredtem. Őrülten fáztam. Remegett kezem lábam, vacogtak a fogaim, olyan érzésem volt, mintha a jég alól bányásztak volna ki. Három takaró volt rajtam, a feleségemet megkérdeztem, megvan-e  lábam. Megvolt. Bár én nem éreztem.

Most ugorjunk egy kicsit vissza az időben fél órát, és hagyatkozzunk másra. A doktor (három nappal később, a vizitnél) elmondta, hogy ilyen vidám beteggel, mint én, még nem találkoztak: elmondása szerint a műtétre várva, egy pár emberrel viccelődve beszélgettem. Többek között vele is, és egy lánnyal, valami medikával is. Majdnem kikezdtem vele. De erre én nem emlékszem. Mint említettem feljebb: aludtam. Szerintem.

A feleségem is több "horror" dolgot mesélt: egyrészt, amikor kitoltak a műtőből, állítólag fent voltam. Néztem őket, megkérdezték, hogy vagyok: mondtam, hogy remekül, ne aggódjanak. Majd - állítólag - együtt mentünk fel egy lifttel, ott is beszélgettem, de nem csak vele, hanem a beteghordóval is, sőt, egy a liftben velünk utazó emberrel is, a műtétről. És miért voltam a liftben? Mert vittek megröntgenezni, de erre sem emlékszem, pedig állítólag eltelt vagy 10 perc, komoly beszélgetésekkel. Én, ezekből semmire nem emlékszem, csak arra, fázom, és a kórteremben vagyok.

Műtét után

Nem tudtam mennyi az idő, csak azt, nagyon fázom. A szeretteim ott voltak, egy nemnormális megrendelő felhívott, hogy sikerült a műtét, mikor tudna jönni hozzám dolgozni (erre a beszélgetésre sem emlékszem), telt az idő. a lábamat nem éreztem, nem fájt semmi, lassan nem fáztam: félkómában voltam. Sokat kell inni. Akkor is, ha egyébként nem vagy szomjas, mert fontos, hogy az érzéstelenítő kimenjen a lábadból, azt meg kipisiled. De ahhoz, hogy pisilj, inni kell. Inni, inni, és inni. A lábam felpolcolva bekötve láttam, csövek lógtak ki belőle, a csöveken keresztül szívták ki a térdemből a felesleges gennyet, vért, bele egy kis zacskóba. (A csövekről még később lesz szó). A terem lassan megtelt, már öten voltunk: további két srác, szintén térdszalaggal, egy vállműtött, és egy szimuláns, aki egy motorral esett el, semmi baja nem volt, de benntartották. 

Szóval ittam, ittam, ittam. Eközben lassan kezdett kimenni a lábamból az érzéstelenítő. A lábujjamat már meg tudtam mozdítani, és többször éreztem úgy hogy pisilnem kell, de nem tudtam. Eközben a nemi szervemet sem éreztem. Az egész epidurális érzéstelenítést ezért nem akartam: féltem, hogy ha 1 centivel odébb szúrnak, lebénulok. Most, megnyugodtam, talán mégsem, hisz kezdem érezni a lábujjamat.

Inni, azért kell, mert pisilni kell, ha nem pisilsz megkatétereznek. Ezt illene elkerülni, koncentráltam, erősen, és kb este hatra sikerült is pisilnem. Elkerültem a katétert. Kaptam cserébe fájdalmat, mert kiment az érzéstelenítő.... elkezdett fájni a műtét. Nem volt (még) elviselhetetlen, de fájt. A családtagok hazamentek, esti vizitkor kaptam fájdalomcsillapítót (nem sokat segített), és a szobatársakkal dumáltunk. 

Kegyetlen éjszaka volt. Gyakorlatilag ahányan voltunk, összesen aludtunk nagyjából 2-2 órát fejenként. A szemben levő srác például hangosan fújtatott, és 2 óránként fájdalomcsillapítóért hívta a nővért... én csendben szenvedtem, de bevallom, majdnem megőrültem a fájdalomtól.

Ez egyébként akkor volt a legrosszabb, amikor késő este (8 körül) a motorbalesetes szimuláns észrevette, hogy talán azért fáj nagyon a térdem, mert a csövek, amik kilógtak a lábamból már nem vezették ki a trutyit a térdemből, a zacskóba, mert a zacskó tele van. 

Jeleztük a problémát a nővérkének, aki megígérte, hogy kicseréli, de csak másfél óra múlva jött meg. Amikor kicserélte, a szerkezet elkezdett működni. A működési elve az, hogy a zacskóban valamilyen gáz van, ami szívó hatást fejt ki, és a csövön keresztül szívja a trutyit. Ám, mivel későn cserélték ki, a térdemben elég sok trutyi felgyülemlett. A nővérke ehhez kapcsolta hozzá, az erősen szívó zsákot, ami miatt olyan érzésem volt, mintha a térdemen keresztül akarnák kihúzni a gerincemet. Tompa, de hatalmas fájdalom volt, miközben azt láttam, hogy lassan folyik a térdemből a trutyi, bele a zacskóba, ami félig lett mintegy fél óra alatt. Ekkor, többször kirúgtam a jó lábammal az ágy végét, és legszívesebben üvöltöttem volna, pedig nem is tudtam, hogy az igazi fájdalom, ami holnap következik, ehhez képest gyerekjáték.

Valahogy elaludtam....