Az első hét

Először is: elnézést kell kérnem mindenkitől, hogy innentől kissé nagyobb lépésekkel haladok a blogban, de majd meglátjátok miért. Ott tartottunk, hogy szombaton este lázasan feküdtem le. Szerencsére vasárnap reggelre elmúlt. Cserébe (és ez tulajdonképp az egész hétre igaz) fájt a lábam. Be volt fáslizva, nem nagyon láttam a térdem, de éreztem, hogy feszül. Egyes blogolók (és az orvos szerint is) nekem mankóznom kellene. Elmondom, miért lehetetlen....

Egyrészt: ha el is határozom, hogy mankózok egyet, ne felejtsük el, hogy alapból fáj a lábad. Nem kicsit, nagyon :). ez teljesen természetes. nekem senki ne merje azt mondani, hogy műtét után 2-3 nappal vidáman edzeget a helyi focicsapat pályáján, és csak azért nem lő félfordulattal felső kapufás gólt, mert a rohadék kapus pont kivédte. Hidd el, teljesen normális, hogy nincs az a pénz, amiért meg akarnád mozdítani a lábad. Bennem folyamatosan fájdalomcsillapító volt (Profenid 100), így órákra meg-megszűnt a fájdalom, de tartósan soha. Ráadásul csak nepi 2, maximum 3 csillapító javasolt, az meg szétcseszi a gyomrod. 

Másrészt: nekem minden nap dél körül, menetrendszerűen megérkezett a hőemelkedés. Nem láz, hőemelkedés (olyan 37.5 kb) ami miatt még nyomorultabbnak éreztem magam, mert nem csak a lábam fájt, nem csak tehetetlennek éreztem magam, nem csak az volt a probléma, hogy ki kell szolgálnia valakinek, hanem emellett a közérzetem is a béka segge alá kúszott.

Harmadrészt: ha el is határozod, hogy most aztán valamiért mankózol egyet, a lábadba beömlik (nincs jobb szó rá) a vér. Ezen semmi nem segít, bekaphatsz 50 darab fájdalomcsillapítót, azt a fájdalmat, ahogy tágul az ered, mert hirtelen, őrült mennyiségű vért kap, ahogy lóg a lábad: na azt, semmi nem mulasztja el.

WC

A toalettre ki kell menned. Na, nem feltétlenül. Bevallom, az első héten, szinte kivétel nélkül, minden esetben egy (a keresztanyámtól még régen kapott) vázába pisiltem. Az ágyban. Egyszerűen a fájdalom (a vér le a lábadba, plusz az alapból létező fájdalom plusz a gyenge hőemelkedés) olyan szinten lenullázott, hogy a wc-re menetel olyan kihívások elé állít, mintha mondjuk jó lábban fel kellene másznod a háztetőre, és ott előadni egy rövid jelenetet a Macskákból. Oroszul. 

Szóval: pisi a vázába, de mi lesz a nagydologgal? Hiszen - számoljunk csak... - 4. napja nem voltam kakilni. Vasárnapra azonban ez elengedhetetlenné vált. Megjött az inger. Agy kitisztít (nem fog fájni, nem fog fájni sulykolása), vetkőzés még az ágyban (a wc-n már nem tudsz majd) láb óvatosan lógatva (azonnal megjött az elviselhetetlen fájdalom), mankó közel, nagy lendület.... és az inger azonnal elmúlt. Vakriasztás. Leülök, csúszok vissza az ágyra, fájdalom kimegy a lábamból (de jó a Profenid), inger előjön. Tortúra elölről. Inger halványodik. Nem baj, megyek. A wc-ig nagyjából 10-12 mankóügetés. kiérek. Szemben a wc. meg kellene fordulni. Sikerül. Már majdnem sírok a fájdalomtól. Óvatos lehuppanás a wc-re. És már jön is. Majd újra jön. De jó lenne 15 másodperc alatt végezni, de nem kegyelmez nekem senki. Már 15 perce ülök a wc-n folyamatosan kis adagokban történik a dolog. Végzek. Meg kellene törölni, de valahogy úgy sikerült leülni, hogy sem elöl, sem hátul nincs hely benyúlni, törölni. Tanácstalanság. Kicsi csúszás előre, lábamnak nem teszik, nagyon fáj. Ok, akkor erre nem, hátra próbáljuk meg. De nem megy, mert ahhoz meg kellene a lábamat jobban hajlítani. Álljak fel? És támaszkodjak egy lábon? Halott ötlet. Menjek ki sz@ros seggel? Undorító. Oksa, előre. Sikerült egy kis helyen benyúlni, végre törölhetem, törlöm, törlöm, törlöm. Sikerült. Úgy 80%-ban. Felállás, gyors (majdnem sírva) ügetés az ágyra, ahol babapopsi törlő kendővel sikerül tisztának érezni magam. Majdnem sírok a fájdalomtól. Annyira kimerít, hogy elalszom....és imádkozom, holnap ne kelljen. És holnap után sem. Soha többet, ha lehet kérnem....

Egyebek:

Gyógytornász: Én, már a műtét előtt szereztem gyógytornászt. Bár a kórházban adnak feladatokat, le is írják egy papírra, de 1: nem lesz kedved tornázni, 2: nem lesz erőd tornázni, 3: mindenképp kell valaki aki segít, mert a feladatok a jó lábaddal nevetségesnek tűnnek. A rosszal kivitelezhetetlennek.  A gyógytornász (ha jól emlékszem)  műtétet követő 5. napon jött először. aranyos, fiatal csaj, 3500/óra. Azonnal meghökkent, hogy csak ennyit kellene tennem...  Innentől minden másnap jön. Jött is, keményen megdolgoztatott, de legalább van itt valaki néha. Azt még hozzá kell tennem, hogy nem nézi az órát, cserébe mindig késik. Ha 11-re van megbeszélve, biztos 11.15-re ér ide, viszont biztos hogy nem 12.15-ig marad...

Problémák:

Az első probléma a minden nap megérkező hőemelkedés. Nem éri el a kritikus 38 fokot már egyszer sem, de alulról veri. 37.8, többször volt. A fájdalom folyamatos, bár ha jól emlékszem a hét utolsó napját már fájdalomcsillapító nélkül nyomtam végig. A folyamatos hőemelkedés azonban ront a hangulaton, de mivel egy ágyban fekszem, ki is használom: minden nap délután alszom egy kicsit. Olyan 2 órát. Pedig sosem szoktam. Probléma még az unalom: megőrülök. fekszem, fekszem, és fekszem. Lassan tudom, hogy Rosalinda, és Alejandro családjai miért vesztek össze. Az összes pókos, állatos filmet megnéztem a Nat Geon, simán menne a biológia érettségi. McCloud lányait név szerint ismerem. Megnéztem már az összes másolt, DVD-met. Netezni is unok. Nagyon unatkozom.

A NAGY probléma, az ijedtség

Úgy szerda körül bevörösödik a lábam. Ha hozzáér valaki (vagy valami) üvölteni tudnék a fájdalomtól. Vörös. Duzzad. Telefon az Uzsokiba: menjek be, megnézik. Mondom, az ki van zárva, hogy a kapuig (emlékeztek, 14-15 méter) elmenjek, beüljek egy kocsiba, végigzötykölődjek. Marad a körzeti orvos, aki először mondja: menjek be. Mondtam neki, ha be tudnék, nem telefonáltam volna. kijön, este 9-kor. Épp lázas vagyok, a lábam - megállapítása szerint - vérömlenyes. Nyomkodja, sikítok a fájdalomtól. kijelenti: semmi gond, az igazi műtétek nem olyanok, mint a Dr. House-ban, hogy 45 perc alatt vége, elmegy. Másnap, meglepetésemre reggel 9-kor kijön, újra. Megnyugtat: vérömleny, ami gyakran előfordul műtét után, nincs semmi gond. Megnyugodva alszom, lázasan, fájó térddel, és fájó lábszárral. Este lábvizsgálat, fásli le. Az egész lábam vörös, sárga, kék, zöld. Két nappal később kezd múlni, a következő hét végére elmúlnak a színek, ha lóg a lábam, akkor a fájdalom kb 10%-a az egy héttel azelőttinek....

Általánosságban

Ami fontos: szerezz magad köré "cselédeket", akik segítenek. Én egy ágyban voltam végig, felpolcolt lábakkal. Csak akkor mentem ki, amikor nagy dolgom volt a kicsit a vázába nyomtam. Legyen mindig melletted víz, laptop, tévétávirányító. Szerencsémre a szomszéd asszony GYES-en van. Megbeszéltük, ha hívom, átjön, és melegít ételt, amit a feleségem főzött. Ez így jól hangzik, csak.... ő ugye kb egykor jön. A feleségem a hápomat (így neveztem el a saját kacsámat, amibe pisilek, a vázát) fél nyolckor üríti, egyre már igencsak kellene. A szomszéd nőt meg meg is szoptam. Ezzel a csúnya szóval. 

Az idegesítő szomszédasszony

Átjött, az első nap, minden flottul megy, megold mindent, még el is mosogatott. Másnap, átjön az épp járni tudó Petikével. Ő a kisebbik gyerek. Petikével nincs semmi baj. Azt leszámítva, hogy ámokot fut a házban. Az összes tévétávirányítót megszerzi, és kéjes fejjel tiszta erővel a földhöz bassza, de úgy, hogy az elemek repkednek, amerre látnak. A szomszédasszony mosolyog, és mondj: ezzel szokott otthon is játszani, így. Aztán a gyerek sikítva dobálja a labdát. A falhoz. Ekkor sem szól rá. most épp a függönyt tépi le, majd bebújik mögé, és kirohan. Már leszakadt a fele, majd decemberben visszarakom, de a szomszéd nem szól rá, otthon is ezt csinálja. Petike most bontja az asztalt. Az asztalon levő Swarowsky kristály elefánttal játszik (olyan 40 000-ért vettem a feleségemnek), rá nem szólna a szomszéd. Aztán eltűnik, és a mások szobában levő repülőgépmodellem kerekeivel a kezében tér vissza, amit erőteljesen csapkod a földhöz. Majd  műtött lábam körül sertepertél, miközben folyik a takony az orrából amit beleken a kanapéba. Ekkor ÉN rászólok, a szomszéd asszony szerint ez is normális majd közli, meglátjuk, hogy nekünk is ilyen lesz a gyerek. Na, az kurva isten, hogy nem, az öcsén 1 éves korában órákig elvolt, és nem rombolt. Szerencsére Petike 2-3 fing után beszarik, a szomszédasszony észreveszi, még maradnak egy 15 percet, majd végre hazamennek...  Azonnal elalszom....

Másnap megint jön, de - isten tudja miért - hozza a másik kölköt is, a Zsombit. Zsombi három éves, fut, szaggatja a függönyt, dobálja a labdát. Petike a távirányítót, és üvölt. Zsombi veri Petikét, Petike szokás szerint beszarik, a kanapába törli a taknyot. A csaj - valamiért - az istennek nem akar elmenni, pedig már háromszor megettem a kajámat, és 5 akkorát ásítottam, hogy lehet, hogy Petike attól szart be. leül a székre, és szó nélkül nézi, ahogy a gyerekek 5 perc alatt szétbasszák a házat. Fűnyírózajt hallok, a szomszéd megörül, felkapja a 2 ámokfutót: a férjem felkelt, mondja, lassan indulok. Kifelé még a 2 gyerek közösen szétrúgja az összes szolárlámpánkat. Mind a nyolcat. Zsombi ezért - később, és állítólag - büntetést kap. Hogy mit, nem tudom, de nem is érdekel. Egyébként, azért voltak itt másfél órát, mert a férje aludt. Azt hittem megőrülök... 

A férje sem kutya: egy IT-s ember, aki megcsinálja a wifinket, mondja. Egy nap alatt tönkreteszi a dolgozószobámban levő gépet, és további 2 óra alatt a laptopot. Mindkettőt (napokkal később) a feleségem It-sai csinálják meg, kemény melóval, még szerencse hogy ingyen....

Egyébként szeretem őket. Mindkettőt. Később beszélgetek egy másik szomszéddal: kiderül, hogy Zsombika a szomszéd pár hetes kiscicájával "játszott", tehát földhöz baszta, Petike miatt meg az egész utca menekül, ha látják a csajt sétálni, mert az meg ahol lát élő embert, odamegy, dumálni. ekkor illik behívni, amit ő azonnal elfogad, s onnan a gyerekek rombolják a lakásokat. Régebben legalább volt egy "barátjuk" egy szintén gyerekes házaspár. Napi 6-szor 1 órára vonult át a szomszédasszony a másikhoz, Petikéstől, Zsombikástól, de aztán valami miatt ez mostanára egy kicsit kevesebb lett: mondja nekem a nő, hogy a másik házaspár "mostanában nem érnek rá, amikor átmegyünk". Nem tudom... lehet, hogy menekülnek?

Szeptember 4: a hazamenetel napja

Reggel - szokás szerint - hajnalban keltem. Nem csak én, mindenki. Még pár percre megkaptam a lábhajlító gépet. Abban az a jó, hogy passzívan mozgatja a lábad, neked csak elég elengedni. Bár néha felötlött bennem, hogy ez egy gép: mi van ha megőrül, és mondjuk hirtelen 120 fokban akarná megmozdítani a lábam. Szerencsére nem romlott el.

Állítólag ma hazamegyünk. A tegnapi állípotom alapján 2 fillért nem adtam volna érte, és bevallom most is nagyon fáj a lábam. A reggeli szurit megkaptam. Erről még nem írtam, mert szinte felesleges. Minden nap, a műtét után 6 héten keresztül kell kapnod véralvadásgátló, trombózist megelőző szurit, a hasadba, de nem kell félni: a tű maximum 4 mm-es, és olyan vékony, hogy konkrétan nem lehet érezni, hogy beléddöfik. Jobb is ha hozzászoksz, mert nagyjából 50szer kell magadnak beadnod.

Állítólag kettő körül engednek haza. Ennek nagyon örültem, mert még nem éreztem magam jól. Még mindig hatalmas fájdalmaim voltak, és nem gondoltam azt komolyan, hogy mondjuk 4 óra múlva én mankózni fogok. Sőt, ha emlékeztek rá, megírtam az elején: több száz méternyi út állt előttem a kijáratig.

Legnagyobb meglepetésemre azonban 9 körül kitették a szűrünket. A zárójelentéseket már mindenkinek előző nap megírták: azok szerint a gyógyulásunk tökéletes, ahogy végigolvastam, azt nem értettem, csereként miért nem léphetek az esti Fradi meccsen páyára: az orvosok szerint akár ez is lehetséges lett volna.

A reggel 9 órás elbocsátó szép üzenet zonban nem csak engem ért váratlanul: mindenkit. Veszettül telefonáltunk, kiért, ki tud eljönni a tervezett 2 helyett, 9-re. Értem az egyik szomszédom érkezett meg, addigra persze a feleségem már rég ott volt. Szóval: elhagytam az ágyat, és (szégyenszemre) a fájdalomtól könnyezve, azonnal beleültem egy tolószékbe. Úgy toltak végig a kórházon, mintha halott lennék. És... kapaszkodjatok meg, de a tolószék sem jó ám, hiszen a lábad alig hajlik. Rettenetesen fáj. Különben meg majd bepisilsz a félelemtől, hogy minek tolnak neki, amíg lejutsz.

Én valahogy eljutottam a kocsiig. Ott, mintegy 12 percen át próbáltam erőt gyűjteni, hogy beüljek a hátsó ülésre. Ketten segítettek, de sikerült, és végre elindultunk haza. Innen üznem Magyarország kormányának, az Útfenntartónak, vagy akinek kell: rohadjon le a fülük. Ugyanis, amit autóvezetés közben megszoktál (a kátyúk), azok műtött lábbal elviselhetetlen fájdalmat okoztak, ahogy az autó bele-belement.

Arról nem is beszélve, hogy a szomszédom, szombaton, a legnagyobb csúcsforgalomban találta ki, hogy akciós a sör az Auchanban, be kell ugrania. Így, mintegy 1 órát a kocsi hátsó ülésén dekkoltam, és vártam, hogy ne 200, hanem 179 forintért jusson hozzá a napi/heti/havi söradagjához.

Hazaértem

Még nem mondtam, de kertes házban lakunk. A bejárati ajtónk, és a kapu között mintegy 14 méter van. Ez volt életem leghosszabb 14 métere. Ekkor már nem voolt tolókocsi. Csak a feleségem, és a szomszéd. Illetve egy másik is átugrott, megnézni. Kiszálltam a kocsiból, miközben mqajd vért hánytam, és elindultam befelé. A 2 darab lépcsőn, ami az ajtó előtti teraszra visz, ha nem kap el a két szomszéd, elesek. Addigra minden erőm elfogyott. Valahogy azonban beértem. Hófehér voltam. le voltam izzadva. Hatalmas fájdalmat éreztem. És olyan kimerültséget, amit még soha. A kanapé nyitva volt, úgy tűnik, ez a mintegy 4 négyzetméter lesz az életterem, hosszú hetekig.

Pisilni egy vázába pisiltem. kakilni csütörtök óta nem voltam, és nem is nagyon akartam menni, mert a wc legalább 10 méterre van tőlem. A nap további részét a lábam jegelésével, fekvéssel, és a fájdalomra nem fgyeléssel töltöttem.

Hozzá tartozik az eddigi történethez, hogy az orvosom szerint semmi szükségem fájdalomcsillapítóra, ezért megvettem az életem legdrágább fájdalomcsillapítóját: amikor ugyanis a kórházból eilndultunk, a feleségem adott 2000 HUF-ot (immár másodszorra) a Bajszos Nővérnek (vele találkoztam az első napon) aki szánalomból, adott nekem 8 darab Profenidet. Így darabja 500 forint olt, később megtudtam, egy doboz (30 darab) kerül kb 900 forintba.

Az első éjszakám katasztrófális volt. Aludni alig aludtam, pisilni pisiltam sokat, és igyekeztem a lábamra nem gondolni, de azt hogy lehet akkor, amikor folyamatosan fűrészeli valaki: érzéstelenítés nélkül?

De legalább itthon voltam....

Estére belázasodtam. Pedig zt nem szabad: nem nagyon, épphogy átléptem a 38 fokot, 38.4 volt. Két választásom volt: vagy megyek vissza észu nélkül a kórházba (ezt kellett volna) vagy nem foglalkozok vele. Nem foglalkoztam vele, elaludtam, reggel láztalanul ébredtem, szerencsére.

 Szeptember 3. A műtét utáni első nap

Bevallom (írtam is) nem sokat aludtam. Te sem fogsz sokat aludni. Egyrészt kényelmetlen,  hogy a lábad tehetetlenül felpolcolva van. Másrészt idegen környezetben alszol, több másik emberrel. Harmadrészt fáj. Ne kerteljünk, mondjuk ki: azon blogok, beszámolók, amelyek azt mondják, hogy nem vészes, éppen csak fáj, alig fáj: azok vagy fizetett bloggerek, vagy hazudnak, hogy jó hírét keltsék az orvosnak. 

Fáj. Nagyon fáj. Nincs gyógyszer ami hatna. A már említett szemben fekvő, egész éjjel fújtató srác, kétóránként intravénás koktélokat kapott, mégis majd megőrült. További problémája volt, hogy hiába mondták neki, ne keljen fel, ne mozogjon a gerincinjekció után, mozgott. Úgyhogy először a feje fájt nagyon (a lába is persze) majd később ki akart esni a szeme.

A kórházban hatkor már rég fent leszel. Hoznak valami szörnyűséget, amire azt mondják, reggeli, de nincs az az ember, aki azt meg tudja enni. Én sem tudtam, de legalább a kedvesem már fél nyolckor megérkezett, friss palacsintával. Óriási dilemma elé állított... ha megeszem a palacsintát, nyilván kell majd kakilni. Mivel csövek lógnak a lábamból, felkelni nem lehet. Na, most mit csináljak? Ettem is meg nem is, a kakilást el akartam kerülni, mint később kiderült, ennyire azért nem kellett volna aggódni.

Telt az idő, nem nagyon történt semmi, kivéve a hasba kapott injekciót, a véralvadásgátlót, trombózis ellen, illetve azt, hogy felváltva könyörögtünk fájdalomcsillapítóért. Én, 11 óráig benyomtam kettőt, a szegény nővér mondta, ha nem hat, akkor vénásan adja be a következőt. Mint mondtam, utálom a tűt, ezért inkább behazudtam, hatott.

Tizenegykor jött a feketeleves.

Megismételhetetlen, felfoghatatlan fájdalom

Többször említettem a csövet, amik kilógtak a lábunkból. Erről több helyen is olvashatsz, milyen, amikor kihúzzák, de azt mondják, utána sokkal jobb. Én megpróbálom Neked leírni, min mentem keresztül.... 

Tizenegy után megérkezett egy kedves nővér. Minden látogatót kiküldött a szobából, majd a fújtató kollégához ment: kivesszük a csöveket, mondta, fájni fog. A fújtató srác csőkivételét végignéztük. Te meg ne próbáld. Soha ne nézz oda. Soha ne nézd meg, más hogy éli meg ezt a csőkivételt, garantáltan csak bestresszelsz. Ráadásul sorrendben, én voltam a harmadik....

Nos, leírom: odajött a nővér. Először is kicsomagol a fásliból, majd valamilyen lazító, vagy nem tudom, mert nem mondta milyen, sprét a cső köré fúj. Ekkor én már a halálomon voltam. A fejemre tettem a párnát, és beleharaptam. Ezt egyébként a többiektől láttam. A nővér ekkor szépen, lassan kihúzza a műanyag csövet belőled. Nem lehet elmondani mit érzel, és nem akarlak megijeszteni. Valami eszméletlen, az életben ehhez még soha nem hasonlítóan, tompa, erős fájdalom, ami nem tart ugyan tovább 5 másodpercnél, de ezalatt az öt másodperc alatt azt is megbánod, hogy van lábad, és hogy élsz. Úgy érzed, mintha kiszakítanának a testedből valamit. Mintha fűrésszel, lassan elfűrészelnék a lábad, vagy mintha valaki lassan törné ketté a gerinced. Felfoghatatlan fájdalom, és felfoghatatlan, vajon miért nem kapsz előtte egy Lidocaine-t, vagy bármit.

Én a párnát is szétharaptam. Amikor pedig azt hiszed vége, akkor kihúzzák (szintén szépen, lassan) a második csövet, először ugyanis mindig azzal kezdik, amelyik a térdedben van benne, úgy félúton. A második cső nem fáj annyira, vagy legalábbis addigra már nem vagy magadnál. A két cső kivételekor, konkrétan elájultam. Majdnem. Ha 1 másodperccel tovább tart, biztos, hogy elájulok. A többiek is mind a lepedővel voltak egyszínűek. 

Ráadásul egyáltalán nem igaz, amit mondanak, hogy utána mennyivel kevésbé fog fájni a térded, vagy legalábbis hármunk közül egyikünknél sem jött be.... ugyanúgy fájt, sőt, nekem talán még egy kicsit jobban is.

Egyébként a cső kivétele után, azonnal vérezni is kezdesz (ki jobban, ki kevésbé, nekem 2 erős lökést nyomott a térdem, gyakorlatilag folyt belőle  vér), ezért bekötik, és pihenheted ki a fájdalmakat. Egy dolog éltessen: ha már kivették, ez volt a legrosszabb, ami történhetett veled, ez volt a legkomolyabb fájdalom, amit ki kellett bírnod.

A második nap, második fele

A cső kihúzása után, azonnal megérkezett a gyógytornász, máris mozgatni kellett a lábunkat, és azonnal talpra állított, illetve mankóra. A mankó miatt ne aggódj, azt ő hozza, azt hiszem 3 buszjegynyi forintba került: ezerbe. A gyógytorna után megtanít mankózni (azért ne gondold, hogy körbejárod a kórházat, mész 3-4 lépést), és lépcsőn mankózni. Ezalatt a lábadba ömlik be a vér és olyan feszítő fájdalmat érzel majd, mintha minden lépésed közben 5 oroszlán tépné a lábadat....

Majd egy speciális lábmozgató gépet hozott, ami elkezdi mozgatni a lábad: ez nagyon kellemes, nekem 5-45 fok között hajlott, ami átlagos. 

A gép után ismét fekszel, eszel, iszol, pihensz: nem tudsz többet tenni. Nekem emellett iszonyú fájdalmaim voltak, de szerencsére egy olyan nővérke jött, aki hitt nekem, és elmondta: ha akarom, kiüt ma estére, akkor alszom, mint a bunda.

Akartam. Úgyhogy ez a nap fél hétig van meg, utána a nővérke gyógyszereit betoltam, majd (ezt már csak másnap tudtam meg a többeiktől) valami olyan éktelen horkolással aludtam végig az éjjelt, hogy a többbiek csak azért nem fojtottak meg, mert egyik sem tudott járni....

Azért még egy rossz élmény: ne hidd, hogy bárkit érdekelsz. Én például a vizitre felkeltem, mert felbaszta a vizitelő orvos a nagy villanyt. Tojt rá, ki mit csinál éppen. Félálomban hallottam, hogy a nővérke mondta neki, hogy ennek a betegnek nagyon fáj a térde, és rám mutatott. Ekkorra keltem fel, teljesen. Az orvos odalépett, félrerántotta a takarómat, és rátenyerelt a térdemre, majd közölte: nem csodálkozik rajta, mert nagyon dagadt, majd leszívja tűvel. És ami itt van, azt megint mások mondták el, de állítólag halál nyugodtan közöltem az orvossal: ha belém mer szúrni egy tűt, és le meri szívni ami a lábamban van, akkor kicsontozom, és a kutyáknak dobom a csontjait, de nem csak az övét, hanem a nemnormális tegnapi nővérnek is, akinek hatszor kellett szólni, hogy végezze már a munkáját, és cserélje ki a leszívó cuccot, mert dagad a térdem, és fáj.

Majd elaludtam. Állítólag döbbent csend támadt....

Holnap (elvileg) hazaengednek. Szerintem engem nem fognak - gondoltam - majd másnap reggel lett.

 A szalagpótló műtét: betegfelvétel

Reggel már ne egyél, és ne igyál semmit. Én fél hatkor keltem, hat körül fel voltam öltözve, túlestem a reggeli wc-zésen (könnyen ment, ideges voltam), és megérkezett apám is időben. Elindultunk az Uzsokiba. Jóval a megadott idő (értsd 7 óra) előtt oda aértünk, és beálltunk a betegfelvételhez. Kis off: ne lepődj meg, de az Uzsokiban a kiszolgálószemélyzet a szó szoros értelmében retardált. Az én felvételekor például egy mozgásában némiképp korlátozott srác igazított útba. A felvételen sokan voltunk, majd egy órát ücsörögtem, amíg végre behívtak. addigra biztosan volt már majdnem 8 óra is. Egy nő (Irma) és egy fiatal orvos (ő nem mutatkozott be) intézték az ügyeket, viszonylag flottul. Átnézik a leleteidet, amit magaddal hoztál, kapsz megkérdeznek, és leellenőriznek néhány adatot (születés, név, lakcím, tébékártya, stb) aláírattatják a papírt, hogy akarod  műtétet. Filctollal bejelölik, melyik lábadat kell műteni, és mehetsz. Itt még kérdezhetsz, ha akarsz, vagy van erőd, de én eddigre szinte kívülállóként érzékeltem magam: a dolgok csak úgy történtek. Hamarosan megkaptam az ukázt: a 318-as szobába menjek, ott már várni fognak.

Igaz, azt elfelejtették mondani, hogy a 318-as szoba, két épülettel odébb volt, így mire csapatostul odaértünk (a feleségem, a húgom, és apám, illetve én) eltelt fél óra. De megtaláltuk. Innen már nincs visszaút. Ahogy megérkeztem egy nagyon kedves, bajszos nővér (értsd pasi) azonnal a szobába vezetett, megkérdezte melyik ágy tetszik (a kórterem tök üres volt, 5 ágyas) megmutatta hol a wc, és a zuhanyzó, majd azonnal levetkőztetett, és máris az ágyon találtam magam, valami kék izével letakarva, meztelen. Addigra apám már elment. Én még kimentem pisilni, és épp megkérdeztem volna a bajszos nővért (aki egyébként végtelen segítőkész volt), hogy mehetnék-e esetleg nagyobb dolgot végezni, de kért, ha nem fontos akkor azt már ne. 

Az ájulás kerülgetett, idegességemben: ha már kakilni nincs időm, akkor mire van?

A bajszos nővér ezek után infúziót kötött be. Azt mindenképp meg kell említenem: nem sok mindentől viszolygok, de a tűtől igen. Tudom, hogy nem fáj, nagyfiú vagyok, de amikor valaki tűvel közeledik automatikusan utálni kezdem, nem nézek oda, és ideges leszek. Kaptam még két gyógyszert, amolyan mátrixosan, egy ilyen, meg egy olyan színűt, de választani nem lehetett, mindkettőt be kellett venni. Nem voltam a kórteremben 30 perce, amikor már két gyógyszer, egy infúzió bennem volt, miközben meztelen feküdtem az ágyon, és kezdtem lelassulni, a nyugtató, és a fájdalomcsillapító miatt. A bajszos nővér később ismét megjelent egy tűvel, a karomba szúrta, ellenőriz valamit, mondta, de az már nem fájt, és nagyon nem is érdekelt. Majd sok sikert kívánt, kijelentette, még találkozunk. Ekkor a semmiből feltűnt egy beteghordó, át kellett mennem egy ágyra, és akkor tudatosult bennem: engem a műtőbe tolnak, épp. A feleségem, és a húgom, ameddig lehet elkísért, de egy idő után nem jöhettek tovább. Két gyors puszi, majd egy " légüres" térben találtam magam: még nem voltam a műtőben, de már nem voltam a kórházban sem.

A műtét

Több, mint 1 órát feküdtem az ágyon, a soromra várva. Közben - bevallom - elszundítottam, és fáztam, és pisilnem is kellett. Valaki áttolt egy másik szobába, ott megismerkedtem a kacsával, majd visszatoltak. Még hallottam, hogy akit műtenek, pofozgatják, ébresztgetik, de az istennek nem akart felkelni. (Később mondta a feleségem, hogy volt nagy futkosás a műtőben, mert amíg én bent voltam, valaki annyi vért vesztett, hogy majdnem az asztalon halt meg. Orvosok rohangáltak vérrel a kezükben, mindenki ideges volt, nemkülönben a feleségemék, akik nem tudták, nem éppen miattam rohangálnak-e? Végül megnyugtatta őket valaki, hogy még bent sem vagyok, nem velem van a gond.) 

Hirtelen megérkezett az aneszteziológus. Megkérdezte, hogy aludni szeretnék-e vagy gerincérzéstelenítést? Elmondta: ha elaltatnak, akkor az ébredés után azonnal fogom érezni a fájdalmat, ha gerincérzéstelenítenek, akkor fokozatosan, de este már biztosan. 

Nem szeretem ha a gerincemet baszogatják, de inkább azt kértem, illetve mivel akkor nem alszol, megkértem a csajt, hogy adjon be valamit, amitől nem fogom, mi történik, mert nem akarom sem végignézni, sem végighallgatni a műtétet. Mire ezt megbeszéltük, már bent is voltam a műtőben, de körülnézni sem volt időm, máris fel kellett ülnöm, előre kellett hajolnom, és éreztem egy szúrást a gerincemben. Nem fájt, kellemetlen volt. Majd amikor azt hittem, ennyi, mondta az aneszteziológus, hogy ez kellemetlen lesz, most jön a komolyabb: az igazság az, hogy a második szúrást egyáltalán nem éreztem, viszont a JOBB lábamban olyan érzésem volt, mintha áramot vezettek volna, a balt pedig felöntötték volna forró ólommal. Még (félkómásan) rákérdeztem, ugye a bal lábamat fogják megműteni, a csaj mosolygott: igen, aztán a karomban levő tűn keresztül valami kékes anyagot kaptam, és soha többet nem tudom, mi történt.

Egyszer a műtét közben felébredtem. Hangokat hallottam, emberek beszéltek, egy monitoron láttam valamit csinálnak a lábammal (ha az enyém volt, és nem DVD filmet néztek) de ez nem tartott tovább 5 másodpercnél, mert azonnal jött a kék cucc, és megint filmszakadás.

Az ágyban, műtét után

A következő emlékem iszonyú. Valami rettenetesen fázom. Már fent vagyok a kórteremben, éppen betolnak, amikor felébredtem. Őrülten fáztam. Remegett kezem lábam, vacogtak a fogaim, olyan érzésem volt, mintha a jég alól bányásztak volna ki. Három takaró volt rajtam, a feleségemet megkérdeztem, megvan-e  lábam. Megvolt. Bár én nem éreztem.

Most ugorjunk egy kicsit vissza az időben fél órát, és hagyatkozzunk másra. A doktor (három nappal később, a vizitnél) elmondta, hogy ilyen vidám beteggel, mint én, még nem találkoztak: elmondása szerint a műtétre várva, egy pár emberrel viccelődve beszélgettem. Többek között vele is, és egy lánnyal, valami medikával is. Majdnem kikezdtem vele. De erre én nem emlékszem. Mint említettem feljebb: aludtam. Szerintem.

A feleségem is több "horror" dolgot mesélt: egyrészt, amikor kitoltak a műtőből, állítólag fent voltam. Néztem őket, megkérdezték, hogy vagyok: mondtam, hogy remekül, ne aggódjanak. Majd - állítólag - együtt mentünk fel egy lifttel, ott is beszélgettem, de nem csak vele, hanem a beteghordóval is, sőt, egy a liftben velünk utazó emberrel is, a műtétről. És miért voltam a liftben? Mert vittek megröntgenezni, de erre sem emlékszem, pedig állítólag eltelt vagy 10 perc, komoly beszélgetésekkel. Én, ezekből semmire nem emlékszem, csak arra, fázom, és a kórteremben vagyok.

Műtét után

Nem tudtam mennyi az idő, csak azt, nagyon fázom. A szeretteim ott voltak, egy nemnormális megrendelő felhívott, hogy sikerült a műtét, mikor tudna jönni hozzám dolgozni (erre a beszélgetésre sem emlékszem), telt az idő. a lábamat nem éreztem, nem fájt semmi, lassan nem fáztam: félkómában voltam. Sokat kell inni. Akkor is, ha egyébként nem vagy szomjas, mert fontos, hogy az érzéstelenítő kimenjen a lábadból, azt meg kipisiled. De ahhoz, hogy pisilj, inni kell. Inni, inni, és inni. A lábam felpolcolva bekötve láttam, csövek lógtak ki belőle, a csöveken keresztül szívták ki a térdemből a felesleges gennyet, vért, bele egy kis zacskóba. (A csövekről még később lesz szó). A terem lassan megtelt, már öten voltunk: további két srác, szintén térdszalaggal, egy vállműtött, és egy szimuláns, aki egy motorral esett el, semmi baja nem volt, de benntartották. 

Szóval ittam, ittam, ittam. Eközben lassan kezdett kimenni a lábamból az érzéstelenítő. A lábujjamat már meg tudtam mozdítani, és többször éreztem úgy hogy pisilnem kell, de nem tudtam. Eközben a nemi szervemet sem éreztem. Az egész epidurális érzéstelenítést ezért nem akartam: féltem, hogy ha 1 centivel odébb szúrnak, lebénulok. Most, megnyugodtam, talán mégsem, hisz kezdem érezni a lábujjamat.

Inni, azért kell, mert pisilni kell, ha nem pisilsz megkatétereznek. Ezt illene elkerülni, koncentráltam, erősen, és kb este hatra sikerült is pisilnem. Elkerültem a katétert. Kaptam cserébe fájdalmat, mert kiment az érzéstelenítő.... elkezdett fájni a műtét. Nem volt (még) elviselhetetlen, de fájt. A családtagok hazamentek, esti vizitkor kaptam fájdalomcsillapítót (nem sokat segített), és a szobatársakkal dumáltunk. 

Kegyetlen éjszaka volt. Gyakorlatilag ahányan voltunk, összesen aludtunk nagyjából 2-2 órát fejenként. A szemben levő srác például hangosan fújtatott, és 2 óránként fájdalomcsillapítóért hívta a nővért... én csendben szenvedtem, de bevallom, majdnem megőrültem a fájdalomtól.

Ez egyébként akkor volt a legrosszabb, amikor késő este (8 körül) a motorbalesetes szimuláns észrevette, hogy talán azért fáj nagyon a térdem, mert a csövek, amik kilógtak a lábamból már nem vezették ki a trutyit a térdemből, a zacskóba, mert a zacskó tele van. 

Jeleztük a problémát a nővérkének, aki megígérte, hogy kicseréli, de csak másfél óra múlva jött meg. Amikor kicserélte, a szerkezet elkezdett működni. A működési elve az, hogy a zacskóban valamilyen gáz van, ami szívó hatást fejt ki, és a csövön keresztül szívja a trutyit. Ám, mivel későn cserélték ki, a térdemben elég sok trutyi felgyülemlett. A nővérke ehhez kapcsolta hozzá, az erősen szívó zsákot, ami miatt olyan érzésem volt, mintha a térdemen keresztül akarnák kihúzni a gerincemet. Tompa, de hatalmas fájdalom volt, miközben azt láttam, hogy lassan folyik a térdemből a trutyi, bele a zacskóba, ami félig lett mintegy fél óra alatt. Ekkor, többször kirúgtam a jó lábammal az ágy végét, és legszívesebben üvöltöttem volna, pedig nem is tudtam, hogy az igazi fájdalom, ami holnap következik, ehhez képest gyerekjáték.

Valahogy elaludtam....

 Vizsgálatok

Az a pár hét, amennyi hátravolt a műtétig, hamar elment. Biztosra akartam menni (légy okos, te is tégy úgy) és a vizsgálatokra hamarabb bejelentkeztem. A vérvétellel nem is volt gond. Azt tudtam (voltam már máskor is) hogy sokkal több dolgom nincs, mint a hét bármely napján elmenni az SZTK-ba (lehet, hogy nem így hívják már) hajnalban. Leveszik a vért, és 2-3 nap múlva van eredmény. Így is történt, valamikor augusztus 15 körül elmentem, két napra rá megvolt a vérkép: minden tökéletes. Ugyanitt végzik a vizeletvizsgálatot. Sokan kényelmetlenül érzik magukat, mondván nincs kedvük egy pohár pisivel állni a sorban. Ezt én úgy oldottam meg, hogy eleve itthonról vittem. Moss ki jól egy befőttesüveget, hagyd megszáradni. Reggel, az első pisi elejét még a wc-be a közepét az üvegbe, a végét megint a wc-be nyomd. Ezt hívják köztes pisinek, ennek a legjobb a vizsgálhatósága. Ne feledd, ha fiú vagy, ha lány, hogy illik előző este nem szeretkezni, különben a pisiben sok olyan is lesz, amit nem szeretnél megmutatni, de legalább is nem azt vizsgálják, akkor és ott :)

A tüdőröntgentől nagyon féltem. Cigizek. Az hiányzik nekem, hogy kimutassák, van valami gond. Szerencsémre volt egy kis protekcióm, az egyik szomszédom pont az SZTK-ban dolgozik. Odamentem, szóltam neki, megjöttem, 10 perc múlva már meg is röntgeneztek (csúnya dolog volt, hisz elvileg kb a 20. lettem volna), újabb 5 perc: minden ép, minden tiszta, a lelet tökéletes.

Az EKG-val azonban vigyázzatok. Nekem augusztus 15.-én októberre akartak hivatalos időpontot adni. Hiába mondtam, hogy a műtét szeptember 2, azt mondták: csináltassam akkor meg a kórházban. Hosszas könyörgés után adtak egy mobilszámot, ha azt felhívom, talán lesz időpontom, de akkor 3000 HUF lesz az ára. Nem baj, kérem a számot. Emlékszem, ez egy csütörtöki napon volt, kora délután kettő óra körül. Odatelefonáltam, elmeséltem mi a gond, 1 óra múlva kellett ott lennem, a vizsgálatra. Nyilván el nem hiszitek hol: az SZTK-ban. Ha fizetsz, van időpont. Ha nem, nincs.

Tulajdonképpen augusztus 18-ra minden vizsgálatom megvolt, és mindegyik, kivétel nélkül jó. Mehetek a műtétre.

A műtét előtti napok

Most már mindössze egyetlen feladatom volt: ne legyek beteg. Nem fázhatok meg, nem köhöghetek, nem fújhatom az orrom, nem lehet komolyabb betegségem sem: esetleg elmarad a műtét.

Mit ad isten, a feleségem (aki évente kettőt tüsszent), torokfájásra kezd panaszkodni, nagyjából 1 héttel a műtét előtt. Aztán naponta harmincszor fújja az orrát. Én pedig egy ágyban alszom vele... biztosan elkapom, nátha. Irány a körzeti orvos vele, aki megállapítja: torokgyulladás, és nátha. Amikor megemlítem neki a műtétet (az orvosnak) kétségbeesetten néz rám: el ne kapjam, mert akkor nem műtenek meg. És kiírja az asszonyt betegállományba, Hozzá tartozik, hogy a munkám miatt elég sokat dolgozom itthonról. nem elég tehát, hogy az asszony beteg, nem elég, hogy egyszerre torokgyulladása van, és egyszerre folyik az orra, még ki is írja, amivel gyakorlatilag összezár bennünket a házba.

Felötlött bennem, hogy veszek maszkot ( Japánok szmog ellen is hordják) aztán elvetettem. Annyi óvintézkedést hozunk, hogy a feleségem a nappaliban alszik, én pedig a hálószobában. A kettő egymástól 15 méterre van. És bízom a szerencsében.

Holnap műtét

Szerda van. Holnap műtenek. beszéljünk a lelki dolgokról is kicsit. Van néhány jó tanácsom: először is, ne, ismétlem ne nézd meg a műtétről szóló filmet a neten. Minden blogban be van linkelve. De NE nézd meg. Én sem tettem. a mai napig sem. Ne, ismétlem, ne higgy el mindent amit  neten olvasol (kivétel ezt a hiteles blogot)

Az utolsó napod élvezd ki. Szeretkezz. Igyál meg egy pohár bort. Sétálj egyet. Írd meg az utolsó mailjaidat. Készülj fel a tehetetlenségre. És próbálj meg aludni. Holnap hajnalban kelsz, korán. Ezer dolgod lesz. Mindenképp menj el nagydologra a wc-n. Nem fogsz tudni, napokig. Én ettől féltem a legjobban, hogyan fogok kakilni, de erről majd később. Pakold be a ruháidat amit másnap viszel, de ne vidd túlzásba, úgysem kell egyik sem. Legyen 1-2 pótalsónadrág (lányoknak bugyi, és nem kell szép tanga, senkit nem fog érdekelni, még téged sem, mi van rajtad), szerelkezz el sok, nagyon sok innivalóval (a műtét után folyamatosan inni kell), és egy kis csokival. Ne feledd: nincs olyan kórházi ital, vagy étel, amit meg tudsz enni, vagy inni. Nincs.

És most, ha tudsz, aludj. ez nekem egy fél Xanax-al sikerült. Emlékszem, hogy 10 ór körül még veszettül pörgött az agyam, azon gondolkodtam, hogy vajon gerincérzéstelenítést, vagy altatást kérjek-e, aztán egyszerre se kép, se hang. Csak a telefon csörgésére ébredtem, reggel volt, csütörtök, hajnali 5 óra 30 perc.

A sport veszélyes.

Ezt  harmincéves koromra tapasztaltam meg, amikor egy kispályás focimeccsen, Budapesten, az egyik ellenfél azt gondolta az élete meccsét játssza, ezért éppen akkor rúgott elemi erővel bal térden, amikor az egész testsúlyom (mintegy 75 kilogramm) arra a lábamra helyeztem. A labda ugyanis a jobb lábam előtt állt, épp készültem elrúgni.

Ez volt életem utolsó - mindmáig be nem fejezett - mozdulata a pályán. Azt még hallottam, hogy valami hatalmasat reccsent, de nem úgy mintha eltörne, hanem mint amikor egy kötél szakad, egy vastag kötél, drótból. Automatikusan lenéztem, mi történhetett (érdekes, mert fájdalmat nem éreztem, inkább valamilyen megmagyarázhatatlanul furcsa érzés nyilalt a lábamba), de addigra már a földön feküdtem.

Az odafutó csapattársak arcát láttam, ahogy felém hajoltak (persze, hisz a hátamon feküdtem), láttam, hogy elborzadnak a látványtól, addigra odaért a - későbbi - feleségem is. A lábamra néztem, a térdem kifordulva a talajjal párhuzamosan állt.

Mindez nem tartott pár másodpercnél tovább, ekkor valamiért automatikusan befeszültek a combizmaim, a térdem "visszaugrott". A bíró - aki messzebb állt - addigra ért oda, kérdezte, fel tudok-e állni, mert folytatódna a meccs.

A csapattársak majdnem agyoncsapták, hárman húztak, vontak le a pályáról, volt aki jégért szaladt, más a mentőket tárcsázta, a meccs félbe nem szakadt, folytatódott.

A sérülés utáni pillanatok

Mire megérkezett a jég (ami egyébként hűtött Red Bull volt, és ez itt nem  reklám helye), vele egyszerre érkezett a szúró fájdalom, de még mindig nem gondoltam semmi rosszra, csak akkor ijedtem meg, amikor lenéztem a lábamra, és a térdem 3 perc alatt a háromszorosára dagadt, és máris zöld volt. Ekkor kezdtek el a hangok kicsit távolról jönni, és apró csillagok repkedtek a szemem előtt. nem, nem a fájdalomtól: a szervezetem reagált úgy, hogy sem a traumából, sem a látványból nem kér többet: legjobb lesz ha elájulok. Végül ez elmaradt, el nem ájultam, de ettől a perctől kezdve mintegy 2 hónapig nem láttam a saját térdemet.

A mentő hamar megérkezett, a mentős már a mentőben mondta: szerinte elszakadt a keresztszalagom. Jó, mondtam, azt sem tudtam mi az a keresztszalag, és miről beszél. 

Mivel a meccs késő este zajlott, az ügyeletes kórházba a Jánosba vittek. Ismét nem a reklám helye, de kérlek titeket, fogadjátok meg a tanácsom: a János kórházba csak akkor menjetek, ha látogattok valakit. Vagy meghalni. Nekem nem volt más választásom, vittek. A traumatológián - este 9 kor - mintegy 1 órát várakoztattak, mire megjött egy orvos, aki elküldött a röntgenbe (ehhez vajon minek kellett ő), akkor már ágyon toltak. a röntgenes kiscsaj megkért, hajlítsam be nem tudom hány fokban a térdem, ami nem ment. Meg sem mozdult. Erre megfogta, behajlította. Azt hittem az ép, jobb lábammal rögvest fejbe rúgom, a fájdalomtól, hagy érezze, mit csinál.

János Kórház

Utólag azt mondom, hogy egyszerűen nem akartak velem foglalkozni a kórházban. Késő volt, szép májusi nap, kellettem nekik, mint púp a hátukra. A röntgen után az orvos hivatalosan megállapította: elszakadt a keresztszalagja - szerintem. Begipszeljük, 4 hét múlva jelentkezzen. Ezzel elengedett. A négy hétből aztán az lett, hogy a gipszlevétel után újabb 2 hétre begipszeltek, majd egy brace nevű, lábtartó eszközt adtak (védi a térdet, és két oldalon valami fémek vannak benne, hogy ne forduljon ki), az orvos szerint: keljen fel és járjon. A térdem átmérője mintegy négyszerese volt a jobbnak, zöld, lila, és sárg színben pompázott, és kocsonyás anyaggal volt tele. Szerencsére eljöttek értem, hazahoztak, és mintegy 4-5 hét kemény gyógytorna után már megtettem az első lépéseket. Fontos is volt, hiszen július huszadikára be volt fizetve a nyaralásunk, Jordániába, és ha az időpontokat végiggondoljuk, már június közepe környékén jártunk, a gipszlevételnél. Plusz a gyógytorna.

Utána

Jordánia, és a Holt tenger jót tett a lábamnak. Már nem voltak fájdalmaim (egyébként az elmúlt 2 hónapban egyszer sem volt olyan fájdalmam, ami számottevő volt), simán megúsztuk a nyaralást, igaz, a térdem végig fáslizva volt, ami ugyan semmi ellen nem véd, semmire nem jó, de mégis biztonságérzetet ad. 

Természetesen, mire teljesen felépültem, eljött az ősz. Focilabdára ránézni nem tudtam, de legalább már majdnem ugyanolyannak éreztem a lábam, mint előtte. Pedig ez nem így volt. Ha valaki a lábam felé nyúlt, automatikusan elkaptam onnan. Ha valaki, vagy valami véletlen nekiment, hozzáért, úgy hogy nem számítottam rá, azt hittem kimegy, azonnal. Ha leguggoltam recsegett-ropogott, és elmondható: automatikusan a jobb lábamat terheltem erősebben. 

Tettem még egy évvel később egy tétova kísérletet arra, hogy egy szakértőt megkérdezzek (Berkes doktor úr) mi lenne a jó, de azt mondta, ha nincs extrém fájdalmam, vagy nincs instabilitás (tehát járás közben nem bicsaklik ki) akkor ezzel együtt lehet élni, illetve e nélkül is lehet élni

Teltek múltak az évek. Soha többet nem mentem focizni, annyir nem volt erős a lábam, hogy meg merjem próbálni. kattogott, recsegett, de nagy baja nem volta  térdemnek. Néha meglepetésből hihetetlenül megfájdult (például fűnyírás közben egy kis gödörbe léptem, és belehasított, vagy ásás közben amikor a lapátra léptem, kattant, fájt) de alapjában véve egészen kellemesen funkcionált.

2010

Körülbelül 2010 elejéig. Akkor vettem észre apróbb tüneteket. Azt addig is tudtam, hogy nem fogok 100 kilós cementes zsákokat emelgetni (szerencsére újságíró vagyok, nem kőműves, vagy árufeltöltő, mert azt nem tudnám csinálni), és hogy konditeremben sem én leszek a legtöbb kilót combból kinyomó ember. Ám a bajok a hétköznapi életben érezhetően előjöttek. Vezettem, és a kuplung nyomkodása után "elgémberedett" a lábam, úgy szálltam ki a kocsiból, mintha nagyon megerőltető munkát végeztem volna. És fájt. Vagy, szex közben, a bal lábam remegett, nem volt elég erős. Vagy, amikor a térkövet raktuk la a házunknál, a talicska arra ment amerre akart. Egyszóval, érezhetően gyengébb maradt a lábam, fizikai munka hatására, kissé bedagadt, fájt, ezt megelőzendő a legnagyobb nyári melegben is térdvédőben járkáltam például a kertben, félve attól, hogy kibicsaklik.

Úgy látom a térdszalagom sztorija nyaraláshoz kapcsolódik: idén, Törökországban nyaraltunk, ahol megbeszéltük a feleségemmel, ha hazajövünk, elmegyek, kivizsgáltatni: lesz, ami lesz. Sokat nézegettünk a neten, térdspecialistát keresve, de akárhova is telefonáltunk (Dr Knoll is ilyen volt), még a konzultáció időpontja is olyan távoli lett volna, hogy addigra ezerszer meggyőzöm magam: nem is megyek el, nincs semmi bajom.

Egyszer csak felvillant az ötlet: egyáltalán mi a frásznak mennék én magánorvoshoz? egyrészt nem lehet hozzájuk bejutni, másrészt fizetek annyi tébét, hogy tízévente egyszer felkeressek egy kórházat, de ne a Jánost.

Uzsoki

Az Uzsoki híres arról, hogy szép, hogy a körülmények kulturáltak, és a Hangodi-Kárpáti térdpsecialista párosról. Szerdán éppen rendelt Kárpáti doktor úr, elmentünk szépen a rendelésére. Kilencre voltunk ott, fél kettőre jutottunk be (már mindenki hatszor bement, azt hittük, minket elfelejtettek) ott álltam szemben a doktor úrral. Elmondtam neki a panaszaimat (a kóreseményt, vagy hogy hívják), meghallgatott, elküldött röntgenre, és monda, azonnal menjek vissza, ha kész.

Egy jó tanács. Mindenképp, még a legmelegebb nyári napon is vegyetek fel alsónadrágot (a lányok bugyit) a nadrág alá. Én ugyanis nem vettem fel, olyan nadrág volt rajtam ami alá nem kellett: eleve volt benne. Igen ám, de a röntgennél azt le kell venni, így kissé pikáns volt, amikor egy szál péniszben álltam a röntgenes lány előtt, aki legalább annyira meglepődött, mint én. Szerencsére fiatal ápolónő volt, maximum huszonhét éves, úgyhogy elvicceltük a helyzetet, még egy-két sikamlósabb poén is belefért, kész lett a röntgen.

Vissza Kárpáti doktor úrhoz.

"Uram, nem az a kérdés, műteni kell-e hanem az, melyik a leghamarabbi időpont"

A fenti mondatot már Kárpáti doktor úr mondta ki, amivel megpecsételődött a sorsom: kiírt műtétre, szeptember 2.-ára, pedig július közepén voltam nála, inkább a végén. Egy hónapom maradt tehát, műtétig. A doktor úr még viccesen hozzátette, amikor fellövik a tűzijátékot, azt még nézzem végig nyugodtan, aztán másnaptól menjek a háziorvoshoz, vérvételre, vizeletvizsgálatra, és tüdővizsgálatra. Ha meggondolnám magam, azért hívjam fel, egyébként szeptember 02-án éhgyomorra jelentkezzek a kórházban, még aznap megműtenek, artroszkópiás technikával. És elmondta. Hogy ide fúr majd egy lukat, ide kettőt, itt lesz egy 8 centis vágás, inat pedig majd a saját combomból, vagy vádlimból vesz ki, amit titánlapocskákkal fúr a térdembe, és U szöggel rögzíti. Három nappal később pedig hazamegyek.

Ezt a mondatot azonban már nem hallottam, mert addigra kikapcsolt az agyam: ez az ember fúrni akar, lukakat a térdembe, vagdosni, meg titándarabokat akar szögelni, meg a saját ínszalagomat akarja a lábam egyik helyéről a másikra tenni? Tuti őrült. Vagy Frankenstein. Három napig nem aludtam, és bevallom, egyfolytában azon gondolkodtam: kell-e nekem ez az egész?