A sport veszélyes.

Ezt  harmincéves koromra tapasztaltam meg, amikor egy kispályás focimeccsen, Budapesten, az egyik ellenfél azt gondolta az élete meccsét játssza, ezért éppen akkor rúgott elemi erővel bal térden, amikor az egész testsúlyom (mintegy 75 kilogramm) arra a lábamra helyeztem. A labda ugyanis a jobb lábam előtt állt, épp készültem elrúgni.

Ez volt életem utolsó - mindmáig be nem fejezett - mozdulata a pályán. Azt még hallottam, hogy valami hatalmasat reccsent, de nem úgy mintha eltörne, hanem mint amikor egy kötél szakad, egy vastag kötél, drótból. Automatikusan lenéztem, mi történhetett (érdekes, mert fájdalmat nem éreztem, inkább valamilyen megmagyarázhatatlanul furcsa érzés nyilalt a lábamba), de addigra már a földön feküdtem.

Az odafutó csapattársak arcát láttam, ahogy felém hajoltak (persze, hisz a hátamon feküdtem), láttam, hogy elborzadnak a látványtól, addigra odaért a - későbbi - feleségem is. A lábamra néztem, a térdem kifordulva a talajjal párhuzamosan állt.

Mindez nem tartott pár másodpercnél tovább, ekkor valamiért automatikusan befeszültek a combizmaim, a térdem "visszaugrott". A bíró - aki messzebb állt - addigra ért oda, kérdezte, fel tudok-e állni, mert folytatódna a meccs.

A csapattársak majdnem agyoncsapták, hárman húztak, vontak le a pályáról, volt aki jégért szaladt, más a mentőket tárcsázta, a meccs félbe nem szakadt, folytatódott.

A sérülés utáni pillanatok

Mire megérkezett a jég (ami egyébként hűtött Red Bull volt, és ez itt nem  reklám helye), vele egyszerre érkezett a szúró fájdalom, de még mindig nem gondoltam semmi rosszra, csak akkor ijedtem meg, amikor lenéztem a lábamra, és a térdem 3 perc alatt a háromszorosára dagadt, és máris zöld volt. Ekkor kezdtek el a hangok kicsit távolról jönni, és apró csillagok repkedtek a szemem előtt. nem, nem a fájdalomtól: a szervezetem reagált úgy, hogy sem a traumából, sem a látványból nem kér többet: legjobb lesz ha elájulok. Végül ez elmaradt, el nem ájultam, de ettől a perctől kezdve mintegy 2 hónapig nem láttam a saját térdemet.

A mentő hamar megérkezett, a mentős már a mentőben mondta: szerinte elszakadt a keresztszalagom. Jó, mondtam, azt sem tudtam mi az a keresztszalag, és miről beszél. 

Mivel a meccs késő este zajlott, az ügyeletes kórházba a Jánosba vittek. Ismét nem a reklám helye, de kérlek titeket, fogadjátok meg a tanácsom: a János kórházba csak akkor menjetek, ha látogattok valakit. Vagy meghalni. Nekem nem volt más választásom, vittek. A traumatológián - este 9 kor - mintegy 1 órát várakoztattak, mire megjött egy orvos, aki elküldött a röntgenbe (ehhez vajon minek kellett ő), akkor már ágyon toltak. a röntgenes kiscsaj megkért, hajlítsam be nem tudom hány fokban a térdem, ami nem ment. Meg sem mozdult. Erre megfogta, behajlította. Azt hittem az ép, jobb lábammal rögvest fejbe rúgom, a fájdalomtól, hagy érezze, mit csinál.

János Kórház

Utólag azt mondom, hogy egyszerűen nem akartak velem foglalkozni a kórházban. Késő volt, szép májusi nap, kellettem nekik, mint púp a hátukra. A röntgen után az orvos hivatalosan megállapította: elszakadt a keresztszalagja - szerintem. Begipszeljük, 4 hét múlva jelentkezzen. Ezzel elengedett. A négy hétből aztán az lett, hogy a gipszlevétel után újabb 2 hétre begipszeltek, majd egy brace nevű, lábtartó eszközt adtak (védi a térdet, és két oldalon valami fémek vannak benne, hogy ne forduljon ki), az orvos szerint: keljen fel és járjon. A térdem átmérője mintegy négyszerese volt a jobbnak, zöld, lila, és sárg színben pompázott, és kocsonyás anyaggal volt tele. Szerencsére eljöttek értem, hazahoztak, és mintegy 4-5 hét kemény gyógytorna után már megtettem az első lépéseket. Fontos is volt, hiszen július huszadikára be volt fizetve a nyaralásunk, Jordániába, és ha az időpontokat végiggondoljuk, már június közepe környékén jártunk, a gipszlevételnél. Plusz a gyógytorna.

Utána

Jordánia, és a Holt tenger jót tett a lábamnak. Már nem voltak fájdalmaim (egyébként az elmúlt 2 hónapban egyszer sem volt olyan fájdalmam, ami számottevő volt), simán megúsztuk a nyaralást, igaz, a térdem végig fáslizva volt, ami ugyan semmi ellen nem véd, semmire nem jó, de mégis biztonságérzetet ad. 

Természetesen, mire teljesen felépültem, eljött az ősz. Focilabdára ránézni nem tudtam, de legalább már majdnem ugyanolyannak éreztem a lábam, mint előtte. Pedig ez nem így volt. Ha valaki a lábam felé nyúlt, automatikusan elkaptam onnan. Ha valaki, vagy valami véletlen nekiment, hozzáért, úgy hogy nem számítottam rá, azt hittem kimegy, azonnal. Ha leguggoltam recsegett-ropogott, és elmondható: automatikusan a jobb lábamat terheltem erősebben. 

Tettem még egy évvel később egy tétova kísérletet arra, hogy egy szakértőt megkérdezzek (Berkes doktor úr) mi lenne a jó, de azt mondta, ha nincs extrém fájdalmam, vagy nincs instabilitás (tehát járás közben nem bicsaklik ki) akkor ezzel együtt lehet élni, illetve e nélkül is lehet élni

Teltek múltak az évek. Soha többet nem mentem focizni, annyir nem volt erős a lábam, hogy meg merjem próbálni. kattogott, recsegett, de nagy baja nem volta  térdemnek. Néha meglepetésből hihetetlenül megfájdult (például fűnyírás közben egy kis gödörbe léptem, és belehasított, vagy ásás közben amikor a lapátra léptem, kattant, fájt) de alapjában véve egészen kellemesen funkcionált.

2010

Körülbelül 2010 elejéig. Akkor vettem észre apróbb tüneteket. Azt addig is tudtam, hogy nem fogok 100 kilós cementes zsákokat emelgetni (szerencsére újságíró vagyok, nem kőműves, vagy árufeltöltő, mert azt nem tudnám csinálni), és hogy konditeremben sem én leszek a legtöbb kilót combból kinyomó ember. Ám a bajok a hétköznapi életben érezhetően előjöttek. Vezettem, és a kuplung nyomkodása után "elgémberedett" a lábam, úgy szálltam ki a kocsiból, mintha nagyon megerőltető munkát végeztem volna. És fájt. Vagy, szex közben, a bal lábam remegett, nem volt elég erős. Vagy, amikor a térkövet raktuk la a házunknál, a talicska arra ment amerre akart. Egyszóval, érezhetően gyengébb maradt a lábam, fizikai munka hatására, kissé bedagadt, fájt, ezt megelőzendő a legnagyobb nyári melegben is térdvédőben járkáltam például a kertben, félve attól, hogy kibicsaklik.

Úgy látom a térdszalagom sztorija nyaraláshoz kapcsolódik: idén, Törökországban nyaraltunk, ahol megbeszéltük a feleségemmel, ha hazajövünk, elmegyek, kivizsgáltatni: lesz, ami lesz. Sokat nézegettünk a neten, térdspecialistát keresve, de akárhova is telefonáltunk (Dr Knoll is ilyen volt), még a konzultáció időpontja is olyan távoli lett volna, hogy addigra ezerszer meggyőzöm magam: nem is megyek el, nincs semmi bajom.

Egyszer csak felvillant az ötlet: egyáltalán mi a frásznak mennék én magánorvoshoz? egyrészt nem lehet hozzájuk bejutni, másrészt fizetek annyi tébét, hogy tízévente egyszer felkeressek egy kórházat, de ne a Jánost.

Uzsoki

Az Uzsoki híres arról, hogy szép, hogy a körülmények kulturáltak, és a Hangodi-Kárpáti térdpsecialista párosról. Szerdán éppen rendelt Kárpáti doktor úr, elmentünk szépen a rendelésére. Kilencre voltunk ott, fél kettőre jutottunk be (már mindenki hatszor bement, azt hittük, minket elfelejtettek) ott álltam szemben a doktor úrral. Elmondtam neki a panaszaimat (a kóreseményt, vagy hogy hívják), meghallgatott, elküldött röntgenre, és monda, azonnal menjek vissza, ha kész.

Egy jó tanács. Mindenképp, még a legmelegebb nyári napon is vegyetek fel alsónadrágot (a lányok bugyit) a nadrág alá. Én ugyanis nem vettem fel, olyan nadrág volt rajtam ami alá nem kellett: eleve volt benne. Igen ám, de a röntgennél azt le kell venni, így kissé pikáns volt, amikor egy szál péniszben álltam a röntgenes lány előtt, aki legalább annyira meglepődött, mint én. Szerencsére fiatal ápolónő volt, maximum huszonhét éves, úgyhogy elvicceltük a helyzetet, még egy-két sikamlósabb poén is belefért, kész lett a röntgen.

Vissza Kárpáti doktor úrhoz.

"Uram, nem az a kérdés, műteni kell-e hanem az, melyik a leghamarabbi időpont"

A fenti mondatot már Kárpáti doktor úr mondta ki, amivel megpecsételődött a sorsom: kiírt műtétre, szeptember 2.-ára, pedig július közepén voltam nála, inkább a végén. Egy hónapom maradt tehát, műtétig. A doktor úr még viccesen hozzátette, amikor fellövik a tűzijátékot, azt még nézzem végig nyugodtan, aztán másnaptól menjek a háziorvoshoz, vérvételre, vizeletvizsgálatra, és tüdővizsgálatra. Ha meggondolnám magam, azért hívjam fel, egyébként szeptember 02-án éhgyomorra jelentkezzek a kórházban, még aznap megműtenek, artroszkópiás technikával. És elmondta. Hogy ide fúr majd egy lukat, ide kettőt, itt lesz egy 8 centis vágás, inat pedig majd a saját combomból, vagy vádlimból vesz ki, amit titánlapocskákkal fúr a térdembe, és U szöggel rögzíti. Három nappal később pedig hazamegyek.

Ezt a mondatot azonban már nem hallottam, mert addigra kikapcsolt az agyam: ez az ember fúrni akar, lukakat a térdembe, vagdosni, meg titándarabokat akar szögelni, meg a saját ínszalagomat akarja a lábam egyik helyéről a másikra tenni? Tuti őrült. Vagy Frankenstein. Három napig nem aludtam, és bevallom, egyfolytában azon gondolkodtam: kell-e nekem ez az egész?